Arizona, my love

Lusta egy blogger vagyok... nem győzök elégszer bocsánatot kérni, amiért 3hete nem szolgáltam újabb bejegyzéssel.

A nagy dolog, amit valamiért eddig még nem osztottam meg veletek az az, hogy január 13-tól 17-ig Arizonában voltam a host családdal. El se hiszem hogy már két hete volt az is... és én még csak most készülök beszámolni... Tényleg szörnyen sajnálom, nagyon úrrá lett rajtam mostanság a lustaság. Szóval előtte csütörtökön 12-én, nem történt semmi, ahogy általában.

Mondhatom a lehető legjobbkor hagytuk el Ohio-t. Péntek reggelre (13-ra) megint havazott és -10fok körül lehetett. Sose repültem még hóban, vagy rossz időben, úgyhogy izgatottam vártam a felszállást. Amúgy is az a kedvenc részem, hát még így ha van is miért izgulni. Szerencsémre ablak mellett ülhettem; úgy hogy még a kilátás is remek volt. De kellett is mert közel 4órás volt az út. Amikor megérkeztünk Arizonába, olyan volt mintha újjászülettem volna. Úgy néz ki fotoszintetizálásból nyerem az energiát én is, csak úgy ahogy a növények, mert ahogy megéreztem a napfényt a bőrömön és megláttam azt az eszméletlen széles kék eget, egyből jobban éreztem magam. Semmi sem tudta volna elrontani a kedvemet, de szerencsére meg sem próbálta Murphy :)
Pénteken elmentünk a bérelt autóért (egy Chrysler minivan-ra esett a választásuk, ugyanaz mint amit most vettek, de az itthoniban még nem volt szerencsém ülni :D). Nagyon kényelmes autó, rengeteg hellyel, nagycsaládosoknak tökéletes, de én nem akarok minivan-t vezetni. Soha, de soha :D Nem is a méreteivel vannak bajok, mert minden álmom egy hatalmas GMC Pickup-ot kipróbálni, de ez a "soccermom"-stílus nem jön be. Ezzel a gúnynévvel illetik azokat az anyukákat, akiknek minivan-jük vagy SUV-jük van :D (Mert hát ugye általában több gyerekről van szó, és tipikusan ezek az anyukák főállású háziasszonyok, akik egész nap csak annyit csinálnak, hogy a gyereküket viszik edzésről edzésre, és a legjellemzőbb a suburbs-ben, az az a külvárosban élnek (pl. Dublinban)).
Mindegy is, visszatérve Arizonára... Felvettük az autók, amjd elindultunk megebédelni. Az apuka jó pár évig élt Phoenoxben, úgyhogy elég célirányosan közlekedtünk. Chompie's-ban ettünk, amit egy New Yorki stílusú étterem, és azt hiszem csak Arizonában "honos". Én még ilyen finom, és hatalmas szendvicset még sosem ettem. Mondjuk tény, hogy nem a magyar szokás szerint halmozzák az élvezeteket, mert amíg mondjuk sonkával esszük a kenyeret, ők kenyérrel eszik a sonkát. Ennyi húst én azt hiszem legalább 10szendvicsbe pakolnék bele, ha nem többe. Miután jól teletömtük magunkat, elindultunk az apuka rokonaihoz, Scottsdale-be. Nem nagyon hittünk a szemünknek amikor megláttuk a házat... azt mondták, hogy tehetősebbek, de ez nem jellemezte eléggé azt ami elénk tárult. Hatalmas ranch -tanya/farm- lovakkal, kutyákkal, munkásokkal, úszómedencével és egy gyönyörű házzal. Természetesen egyszintes volt a ház (viszont a belmagasság biztos hogy elérte a 4métert), ahogy majdnem az összes Arizonában. Nem tudom, hogy van-e ennek valami külön neve, de szerintem simán elnevezhetjük ezeket a házakat arizona-építésűeknek is. A kilátás a sivatagra elképesztő volt, és leírhatatlan milyen érzés volt ott lenni. Volt egy külső teraszuk, ami magasabban volt mint a szobák egy része, úgy hogy én kb ott is töltöttem a délután egy részét, amíg le nem ment a nap. Egyszerűen nem tudtam betelni vele. Olyan lapos az egész mintha az Alföldet látnám, aztán egyszer csak előbukkan egy csúcsos hegy a semmiből. Eddig még nem tapasztaltam ilyet, hogy az egész táj sima, sehol egy domb, majd hirtelen ott terem egy hegy. Mivel alföldi gyerek vagyok, ezért mindig odaáig voltam a hegyekeért, és hát nem is csoda ha belezúgtam egyből. Na meg hogy télen kellemes 20fokok vannak... ez sem elhanyagolható azért. Mert ugyan szeretem a havat, de huzamosabb ideig nem tudom elviselni. Nyáron valószínűleg pont az ellenkezőjét fogom ennek mondani, és az is biztos hogy elviselhetetlen lehet a nyár Arizonában, elég gyakori hogy 40fokos hőség van ott. Persze gondolom megszokás kérdése az egész. Mindettől függetlenül elviselném, ha ott kellene élnem :)
Szombaton reggel elindultunk délnek, Tucson felé. Közel két órás autóút után megálltunk egy nemzeti parknál Tucson mellett. Nemzeti park alatt Canyonok vonulatát értem. Felvittek minket ilyen minibuszokkal egy magasabbi pontra, majd onnan lehetett túrázni menni, vagy akár csak megvárni a következő járatot és visszamenni a bejárathoz. Én, Sean, meg apuka elmentünk felfedezni a környéket, de Nory valamin beparázotott és nem akart semerre se menni, úgy hogy ő és anyuka maradtak a "buszmegállóban". Lefele menet sétáltunk egy keveset, majd valahol útközben elkaptuk a buszt és úgy jöttünk le, pedig az egész nem lett volna több szerintem 2-3km-nél. Még a hegyen meghallottam, hogy magyarok vannak a környéken, és amikor elindultunk visszafelé újból beléjük botlottunk. Mondtam is a családomnak, hogy magyarok vannak mögöttünk, erre Sean rákérdezett, hogy biztos-e, mire én csak anynit mondta, hogy vagy magyarok, vagy mióta kijöttem nyelv-zseni lettem, és minden nyelven értek :D Biztatott a család, hogy beszéljek velük, de először nagyon nem akartam; féltem, hogy ha egyszer átkapcsolok, akkor a következő napokban szenvedni fogok azzal, hogy visszaváltsak. De aztán mégsem bírtam tovább, megfordultam (szinte bele az arcukba :D), és köszöntem neki, "most már nem bírom ki, hogy ne szóljak hozzátok" üdvözléssel. Az elején le se esett nekik, hogy én is magyar vagyok :D Aztán beszélgettünk egy keveset, és egy egész kis csoport volt ott. Két pár és egy család. A két pár azt hiszem az egyetemen dolgozik valahol, a család pedig már 30éve hogy itt él. Legalább is az apuka biztosan. Nagyon édes volt, mert ugye ahogy lefutottuk az udvariassági köröket, kérdeztem tőlük, hogy nyaralni vannak-e itt, mire az apuka úgy felelt, hogy igen 30éve azért jött ki, de kicsit meghosszabbította a nyaralását. A felesége szintén magyar, és a két gyerek is tud magyarul. Ők kb az én gyerekeimmel lehettek egyidősek. Még a családom is váltott velük pár szót, úgy hogy nem mondanám hogy túlzásba vittem volna a magyart, de két hónap és 1 nap után nagyon ura volt végre élő magyart hallani és beszélni. Valamiért nem is stimmelt vele, mert nagyon keresnem kellett a szavakat; nem azért mert annyira profi lennék, csak az agyam egyfolytában azt hajtogatta hogy, "ez így nem jó. Te eddig itt még csak angolul beszéltél, mert senki sem értené mit mondasz. Mégis mit csinálsz most?". Szóval folyamatosan leblokkoltam és a kötőszavak reflex-szerűen angolul jöttek volna két mondatrész között. De 5percnél többet nem töltöttünk ott, után mi már mentünk is, mert jött a minibusz, hogy levigyen minket. Ezután már csak vacsizni mentünk el, és természetesen mexikói étteremben ettünk. Úgy néz ki az amerikaiak oda vannak a mexikóiért. Ez a déli vidékeken még inkább jellemző. Majd vacsi után elfoglaltuk a hotelszobánkat és kómába estünk. Én Noryval osztoztam a szobán és az ágyon is, de mivel az ágy akkora volt mint egy két franciaágy együttvéve, így ez nem volt gond. Csak ne egy takaró lett volna... Biztos el tudjátok képzelni, filmekben sokszor látni, hogy egy darab ágyméretű takaró van az ágyon és ennyi, ha az ember esetleg teljesen beszeretné bugyolálni magát, mint egy burrito (vagy hogy magyar hasonlattal éljek, mint egy palacsinta) akkor  másiktól el kell lopni azt. De midnegy túléltem az estét, csak a légkondit kellett volna kikapcsolni; egyrészt reggelre kezdtem mutatni a megfázás jeleit, mint tüsszögés, és bedugult orr, ráadásul olyan hangos volt, mintha a hűtőgép motorja mellett feküldtem volna. Második este már okosabb voltam és kikapcsoltam a légkondit.
Vasárnap ők elmentek istentiszteletre, én addig kiettem a hotelt a vagyonából, majd felvonultam olvasni. Aznapra Tombstone volt programba véve. Azok kedvéért akik nem lennének nagy western rajongók, elmondanám, hogy Tombstone lőpárbajairól volt híres, és Wyatt Earp-ről. Róla már lehet többen hallottatok. Sheriff, törvénybíró, szerencsejátékos, befektető volt, Arizonától kezdve Kansasen ekresztül Californiáig. Tombstone-t igen nagy szeretettel elepték el a texasi cowboyok, és történt egyszer, hogy összetűzésbe keveredtek Wyatt Earppel és bandájával. A lövöldözésben 3 rossz fiú halt meg, 3 jó fiú sérült meg, egy-két rossz fiú szökött el, W. E. pedig sértetlenül úszta meg. Olvastam róla, hogy öreg korában Californiában halt meg, és úgy hogy egyetlen egy golyó ütötte nyom se volt rajta, pedig rengetegszer keveredett lőpárbajba, rengetegszer támadták meg, és verekedett össze rosszetvőkkel. Amúgy az egész város megőrizte a vadnyugati hangulatát, és a stílust is. Vannak Saloonok, lovaskocsik, minden amit akarsz :)
Este újabb mexikóit gyűrtünk le, majd megint hullafáradtan dőltünk ki. Nagyon sokat kivett belőlem, annak ellenére hogy jól éreztem magam, dolgoznon nem kellett (habár amúgy sem tudom, hogy lehet dolgozni egy családi nyaraláson...), de mivel az első nap sikeresen leégett az arcom, ezért kicsit megnehezítette, hogy felhőtlenül érezzem magam :D Egész nap olyan volt, mintha az arcbőröm le akarna válni, őgy kiszáradt a bőröm. Délután még beugrottunk a University of Arizona-t megnézni, ugyanis azt csinálják most a szülők, hogy próbálják a gyerekeket minél több egyetemmel megismertetni, hogy nehogy itthon ragadjanak végül :D Szerintem tök jó ötlet ez, Amerika olyan nagy; nem szbad egy helyen ragadni. Ha már külföldre nem utaznak, akkor legalább a saját országukat lássál több szemszögből. Én meg rájöttem közben, ahogy ott keringtünk a campuson, hogy nekem igenis egyetemen a helyem, és igen is ebben az országban :)
Hétfőn reggel megnéztük egy "múzeumot", ami inkább olyan volt mint egy arborétum. Volt madárröptetés, voltak farkasok, hegyi oroszlánok, prérikutyák, kígyók, gyíkok, pókok, és kaktuszok is dögivel. Jó pár órát ott is eltöltöttünk, részt vettünk egy-két előadáson, megtudtuk, hogy baromi drága ha megmar egy csörgőkígyó, és hogy Alaskán, Hawaii-on, és Maine-en kívül mindenhol megtalálhatóak az országban. De a pasi elmondása szerint nyugodtak lehetünk, mert nem igazán jellemző ránk az ami általában jellemzi az áldozatokat. Azaz nem vagyunk fiatal, 20-as éveiben járó, részeg férfiak :D  Délután 3-ra vissza is értünk Phoenix mellé, és elmentünk túrázni egyet a Squak Peak-re. Apuka nosztalgiázni szeretett volna; ugyanis amikor ott lakott minden hétvégén elment megmászni a hegyet. Nagyon sokan voltak ott, és kicsit meg is ijedtem, mert már nagyon régen nem túráztam, és nem akartam, hogy beégjek, hogy feladjam, vagy valami, amíg a gyerekek meg vígan megmásszák a hegyet :D De szerencsére nem így történt, a büszkeségem a tüdőmnél is tovább bírta :D Az anyuka nem bírta megcsinálni, de a gyerekek előtt le a kalappal; nem hittem volna, hogy végig bírják, de csak azért is felmásztak ők is. Közel másfél óra volt mire felértünk, de lefele már elég volt egy fél óra is. Mire leértünk már majdnem teljesen sötét volt, de még mindig volt egy csomó ember, aki csak akkor kezdett el felmászni a hegyre... Sötétbe még akkor se vállalnám be, ha már minden apró kődarabját ismerném a helynek. Este kivételesen nem mexikóit ettünk, hanem thai kaját. Én amúgy sem voltam éhes, meg nem szeretem ha nem értem mi az ami az étlapra van írva, úgyhogy előételt rendeltem rendes kajának, és az egyszerűség kedvéért rántott húst :D Hát na... mégis csak magyar vér csörgedezik bennem :D Vacsi után visszamentünk Scottsdale-be, hogy ismét a rokonoknál aludjunk. Persze most sem kellett álomba ringatni; a túra megtette a magáét. De azt meg kell hogy mondjam a vízágy nem a legkényelmesebb dolog. Én mindig felkeltem arra, amikor meg akartam fordulni az ágyon, mivel vagy nem sikerült elég nagy mozdulatot tennem annak érdekében, hogy változás kövektezzen be, vagy túl nagyot fordultam és hallottam ahogy a víz nekicsapódik az ágykeretnek :D Lehet valakinek ez a világ legjobb találmánya, de nekem úgy néz ki még ehhez is használati útmutató kellett volna.

Kedd reggel viszont már nem csináltunk semmit, csak visszamentünk a reptérre, leadtuk az autót és irány becsekkolni. Hazafelé már nem sikerült ablak mellé ülnöm, de legalább végigolvastam az utat. A leszállás nagyon izgire sikeredett, ugyanis Columbusban még akkor is nagyon hideg volt, erős széllel, és kisebb-nagyobb esőkkel tarkítva. Ilyen erősen még sosem rázkódott egy gép sem, amivel utaztam, de valahogy nem féltem, inkább csak élveztem az egészet :D Ráadásul a steward is nagyon vicces volt. Még a leszállás előtt megtornáztatta a népet, valamit leszállás közben elsütött egy olyan poént... Ezen még most is nevetek :D Elkezdte mesélni, hogy köszöntjük Jamie-t, aki ma tölti 93. születésnapját, és most repül először,  mi meg ugye ujjongtunk egyet, hogy "Boldog Születésnapot, Jamie" majd egy kisebb hatásszünet után benyögte a steward, hogy... és Jamie a PILÓTÁNK ma :D
Lehet, hogy így már nem jön át a vicc, de ahogy a hapsi mesélte el, és használta ki az időzítést... hát na az feldobta még azt a szürke, téli, borús hangulatot is :)
Hát ennyi lett volna az Arizonai bejegyzés. Tényleg nem tudom miért nem voltam képes még eddig megírni ezt. De legalább nem véglegesen maradt el, csak kicsit késtem :P
Nagyon beleszerettem, és Bogi! Nagyon, borzasztóan irigy vagyok, hogy oda fogsz kerülni :)

Ui. : képek az előző bejegyzésben :)

Arizona, my love - képek

 A képek nagy összevisszaságban vannak, de most nincs erőm ide-oda pakolászgatni. Majd később megigazítom őket. De nem akartalak képek nélkül hagyni titeket :)