2012. április 25., szerda

Március eleje április végén. mert hogy annyira szorgalmas vagyok :D

Rájöttem hogy számomra olyan a blogírás mint a tanulás. Mármint olyan értelemben hogy egyszer kell hogy elmaradjak vele, utána már minden a csak tolódik, halmozódik és egyszerre borul a nyakamba.
Kaptam egy két észrevételt nővéremtől, aki ugye általában képben van a mindennapjaimmal, hogy egy cseppet hiányos volt az előző bejegyzésem. Igaza van március elejével teljesen elmaradtam. Persze nem sok minden történt, csak a nagyszülők látogatásáról felejtkeztem el, plusz az óriás-pók sztoriról.
Kezdjük a pókkal...
Egy csendes délutánon a gyerekekkel elhatároztuk hogy ideje kitakarítani a pincét, ahol a játékszoba található, ugyanis a nagyszülők pár nap múlva megérkeznek és biztos kellemesebb lenne számukra ha nem kéne legóval tarkított padlón járkálniuk. Szóval a legnagyobb nyugalommal szedegettük fel a játékokat a földről, amikor is a szemem sakrából megláttam egy hatalmas pókot tőlem 3méterre a padlón kiterülve. Egy röpke pillanatra megállt a szívem, egy néma sikoly is elhagyta a szám, majd elmosolyodva, "milyen buta is vagyok én" gondolattal tovább pakolgattam. Hogy is gondolhattam én olyan badarságot, hogy az a pók igazi, amikor Sean ott ül mellette 15centire és szedegeti fel a legó figurákat mellőle?! A következő pillanatban viszont egy kisebb kiáltásra kaptam fel a fejem, majd láttam hogy Sean felugrik és odarohan hozzám, hogy egy hatalmas pók majdnem a kezére mászott. Ekkor újabb szívroham környékezett meg. Tehát mégis igaz. Az a pók bizony élő... Nem tudtam mit tegyek, folyamatosan rázott a hideg, és csak arra tudtam gondolni, hogy én azt a pókot bizony meg nem fogom érteni semmivel sem, viszont ugyanakkor szem elől sem téveszhetjük, mert lehetetlen lett volna számomra ilyen mérvű bizonytalanságban, félelemben, rettegésben tovább élni ebben a házban. Ezután kupaktanácsot tartottunk, és megvitattuk lehetőségeinket. Sajnos ez igen hamar kimerült annyiban, hogy itt, valamelyikünknek cselekednie kell, mert senki sincs otthon, és mivel nekem sincs barátom aki "belovagolhatna" a pincébe és hősiesen megmenthetne minket, így magunkra maradtunk. Ekkor elkezdődött a licit, hogy ki az akinek el kellene pusztítania azt a félelmetes fenevadot. A legnagyobb verseny az én felnőtt létem és Sean férfi léte között zajlott, majd egy kis motivációval, pontosabban 20dollárnyi (10tőlem, 10Norytól) motivációval sikerült meggyőzni Seant hogy itt bizony neki kell a tettek mezejére lépni. Ez meg is történt nagy nehezen, és közel félóra körbeugrálhatás és terelgetés után egy méretes fakarddal sikerült halálra préselnie a pókot az egyik sarokban. Összességében legalább másfél órát töprengtünk azon mit is kéne csinálni, és azt hogyan mire túljutottunk a válságon. Vagyis csak az egyik felén. Mert az hogy a póktetemet eltakarítsuk már rám hárult. Újabb 20percnyi rémálom. Nekem már annyi is elég volt a megrázkodtatásból, hogy a szoba másik végében álldogáljak egy szék tetején és onnan bíztassam a gyereket hogy, meg tudja csinálni. Ez igenis fontos része volt a küldetésnek, mert valakinek el kellett oszlatnia a pánikot még mielőtt az kialakulhatott volna. Legalább is így fogalmazva kevésbé hangzik szánalmasan hogy oda se mertem menni, és olyan gondolatokat osztottam meg a gyerekekkel, minthogy "örülök, hogy megismerhettem őket", "egy élmény volt velük lakni", "mondják meg a családomnak hogy szeretem őket", "remélem a következő au pairt is kedvelni fogják" és még hasonló búcsúszövegeket. Ők legalább nevettek egy jót; és nem kellett egy tenyérnyi nagy (lábakkal együtt), barna, szőrös pókkal és két ideges gyerekkel is egyszerre megbirkóznom. No de végül is, ahogy má azt mondtam, 20perc után sikerült rávennem magam arra hogy a papírtörlő 30centi hosszú gurigájával belebögdössem a pókot egy műanyag lezárható tasakba majd kidobjam a kinti kukába. Mint azt láthatjátok még mindig igen részletesen emlékszem arra a délelőttre, de hát mondja azt valaki hogy ez segít elmulasztani azt az enyhe arachnofóbiát amivel már eddig is küszködtem. Ahogy most írom azt a bejegyzést megint kiráz a hideg, és csak abban reménykedhetem hogy az idő majd segít felejteni és újból békére lelhetek én is :D
Pár nappal a terror után megérkeztek a nagyszülők is. Az anyuka ekkor már harmadik hetét töltötte Bostonban a Harvadon valami továbbképzésen, úgy hogy gondolták hogy jól jön a segítség a gyerekekkel. Hát nem azt mondom hogy nem jött jól, meg legalább kitakarított a nagymama mindent, természetesen még azelőtt hogy a takarítónő megérkezett volna., de nehéz úgy a gyerekekkel bírni, amikor tudják hogy van valaki aki úgyis mindent megenged nekik. Így tehét nagyon sok mindent nem tdtam tenni ellene; volt egy hetük amikor édességgel tömhették magukat, tévézhettek amíg jól esett nekik, és ki voltak szolgálva mint valami úri gyerkőcök. A probléma inkább az volt (lett volna), hogy a következő héten ugye vissza kellett állni a rendes kerékvágásba, de szerencsére félelmem nem annyira igazolódott be, mint ahogy először gondoltam. Viszont azt gondolnátok, hogy mivel a nagyszülők itt vannak, nekem semmi dolgom nincs. Hát pedig dehogynem... babysittelni az öregeket. Soha senki nem kért még ennyire számon itt :D Ugye kedden és csütörtökön van genetika és kézilabda órám, és hétfőn, kedden, szerdán akárhányszor elmentem otthonról azt hitték hogy suliban voltam, majd egy röpke pillanat után jött is a felismerés hogy dehogyis, hiszen csak kedden és csütörtökön van sulim. Erre csütörtökön, amikor nagyban rohannék az autóhoz, mert miért is ne megint késésben voltam, megállít a nagymama hogy ugye milyen kár hogy ilyen rossz időnk van, és még egyéb felesleges, időpazarló kérdésekkel, valamint azzal a kérdéssel hogy hova is megyek. Azt hittem falnak megyek, már ha lett volna időm rá... Persze összességében kedvelem a nagyszülőket. A nagypapát kifejezetten viccesnek tartom, a nagymama is vagány, csak ne lenne olyan kotnyeles :D Neki mindent meg kell kérdeznie, mindenről tudnia kell és képes volt újra kifesteni és újradekorálni két wc-t is azalatt az egy hét alatt amíg itt tartózkodott; valamint egyéb dekorációs ötletekkel ellátni a fiát. Arról nem is beszélve hogy vett egy hatalmas órát a nappaliba, ékszeresdobozt Norynak, nyakkendő tartót Johnnak és még ki tudja mi mást szerzett be ittléte alatt. Mondjuk a tisztaságot el tudnám viselni, de azért örülök, hogy nincs rámakaszkodva senki sem a nap minden percében. Félre ne értsétek időközönként azért aranyosak, és tudom hogy mindezt csak szeretetből teszik :)
Azt hiszem összességen ennyi maradt ki. Eszter ha van valami problémád vele, írd meg kommentben és akkor a többiek is láthatják mi az amire te jobban emlékszel nálam is :D
Szép napot,
Szilvi